Abbázia

“Tudom, hogy nem illik, de én mégis szeretlek, Abbázia. Van benned valami kispolgáriasan közönséges, valami filléresen közeli, valami szégyellnivalóan körúti.

Mit is tehetek, ha mégis jól érzem magam nyeszlett pálmáid alatt, a tengerben, amely itt még nem is igazi tenger, csak sós víz egy öbölben, virágaid között, melyek még egészen közép-európaiak, mint a sorsod is – mintha Bécs, Budapest és Prága kikötője lennél, s minden kispolgári gégehuruttal, szívidegességgel, álmatlansággal és olcsó szerelemmel ide sietnek, kissé szégyenkezve, mert nem telik messzire és többre. A családhoz tartozol, Abbázia. Hát persze, Cannes finomabb. De te ismerősebb vagy, vacakabb, rokonabb. Hadd menjenek ők, a nagy lordok, a Nobel-díjas politikusok, a nagy nők és a nagy stricik, a francia Riviérára. Most, tavasszal, én is készülődöm, a magam sokkal szegényebb, ordinárébb, ismerősebb pálmái alá, Abbáziába.”

(A négy évszak)