reggel

“A tél szennyes óljában dideregve, egyszerre áthatja és megrázza, mint a villanyütés, a vágy a testemet – a vágy, még egyszer felébredni egy júniusi reggelen, a szobában, melynek ablakai nyitva állottak éjszaka, s belélegezni a nyári reggel langyos leheletét, ahogy fiatal szeretője lélegzetét érzékeli az ember, elnyújtózni a nyár karjai között, hallgatni a fák susogását az ablak előtt, az ébredő madarak kotnyeles hajnali csivogását, még egyszer élni, nyáron, reggel, kócosan és csipásan az álomtól, s érezni az élet édességét és hevét! Ennyi az egész? Ennyi az egész.”

(Ég és Föld)

vallomás

“Talán eljön a pillanat, mikor elmondhatod, hogy az egészet akartad. Az egészet, az igazit, nem a pótlékot, a hasonlót, a mellékeset: az egészet, a boldogságot és az igazat, az igazságot, akármilyen félelmes és földközeli. Nem akartál az élet helyett valamit, ami csak hasonlít az életre, nem akartál lélek és betű helyett olyasmit, ami csak ügyes torzképe a léleknek és a betűnek; igazi nőket akartál szeretni, igazi könyveket akartál írni, igazi emberekkel akartál harcolni és megbékélni. Az egészet akartad, nem valamilyen törlesztéses részletet. Vágyad nem teljesedett be. Elbuktál. De a földön és a sárban heverve, ledöfött harcos, dadogjad ezt: “Legalább vágytam az egészre, legalább akartam az igazit, legalább ennyit értsetek és bocsássatok meg.”

(Ég és Föld)

szakítás

“Miből készült az anyag, melyet elszakítanak az emberek, mikor “szakítanak”? A magyar nyelv szavai pontosak, érzékletesek; belső és jelképes értelmükre érdemes mindig odafigyelni; tehát: két ember elválik egymástól, “szakítanak”, s e pillanatokban csakugyan elszakad valamilyen finom huzal, fonál, érzésből, vonzalomból, ingerből, kíváncsiságból, szomorúságból, vágyból szőtt, étersugaraknál finomabb és anyagtalanabb, s mégis valóságos asztrálszövet, mely eddig együtt tartotta őket. Elszakad, mert szakítottak, s most már nem tartja őket, a bonyolultan megkötözötteket, semmi. Valahogyan így szakadt el a Föld a Naptól, a Gondolat az Érzéstől s a végén Jancsi Juliskától. Most bámulnak, az égre, s azt hiszik, a szakítás magánügy. De ilyenkor a világűrben is történik valami.”

(Ég és Föld)

a levél

“Pontosan az az ember hiányzik életemből, akinek levelet szeretnék írni.”

(Ég és Föld)

egy diófa alatt

“Már nem vágyom semmi másra, csak egy kertre, ahol szeptemberi délelőtt fedetlen fővel lehet üldögélni egy diófa alatt. Az ember a végén csak közhelyekre vágyik. A kert közhely; menjünk haza, üljünk le a diófa alatt.”

(Ég és Föld: A kert)

a szerelmesek szótára

“A szerelmesek szótára megannyi tőmondatból áll össze, parancsoló és kérdő hangsúlyban szerkesztett tőmondatokból. A szerelem parancs és kérdés. Szavai így hangzanak: “Várlak.” Aztán: “Hol voltál?” Aztán: “Szeress.” Aztán: “Ne hagyj el!” Ez a szűkszavú litánia fohászkodik az egek felé, ötszázezer éve, minden nyelven, az ősember böffenetszerű vallomásától az “Énekek éneké”-nek hasonlatain át Stendhal és Ortega Y Gasset értekező szerelem-magyarázatáig és Rómeó ömlengéséig. A szerelem csak tőmondatban tudja közölni magát. Mikor a szerelem magyarázkodni kezd, cáfol vagy reábeszél, már nem szerelem, hanem emberi ügylet és szomorú végzet.”

(Ég és Föld: Szótár)

a végzet

“Sokáig azt hisszük, hogy a Végzet mennydörgészerűen köszönt be, görögtűzzel, istennyilával, kürtökkel és oboákkal. Aztán egy napon megismerkedünk vele, s megtudjuk, hogy sokkal jobb modorú. A tüdőrák, a nyomorúság, a megalázás, a halálos szerelem egészen csendesen jelentkeznek, mintegy kopogtatnak, halk hangon kérdik: “Szabad?” S aztán belépnek.”

(Ég és Föld)

az élet és a lélek alján

“Az egészen nagy versek, regények, tudós könyvek hangjában van valami egyszerű és gyermekes, mint a mesében. A nagy könyvek mindig mesekönyvek. Ilyen a Biblia, ilyen Tolsztoj, ilyen mindig minden igazi vers, örök történet. Mert az élet és a lélek alján a mese van, mely néha monda – ilyenkor népek írják -, néha hitvallás, mikor próféták írják, néha történet, mikor a nagy írók írják: de a hang és magatartás, mellyel ez írások a világhoz fordulnak, mindig a szűkszavú, ősi mese hangja és magatartása. Az emberiség várja a mesét, s a próféta, az író, a tudós csak e mesehangon közelítheti meg igazán és véglegesen az emberek lelkét. Mert minden író Keleten él kissé, a datolyafa alatt ül, s az emberiség köréje telepszik és kéri: “No, mesélj.”

(Ég és Föld: Mese)

vigyázz

“Vigyázz a magánnyal, mert van az a szelíd és igaz magány, mely magatartás az emberek felé; s ez jó. S van a tragikus, mikor jegesedni kezd körülötted a világ, az utakat, melyek az emberekhez és az emberihez vezetnek, belepi a jég. Akkor eltévedsz, és meg kell fagyni.”

(Ég és Föld)

az egyetlen kaland

“Élsz, s egyszerre megrohan a kaland. Mi ez a kaland? Nem ismertél meg senkit, nem nevetett szemedbe az olcsó, boldog, vacak öröm, egyedül vagy. S mégis történik ez órákban körülötted valami. Az élet, délután négykor, egyszerre izgalmas és veszélyes. Mindenfelé jelek figyelmeztetnek, a köznapinak értelme van. Egy ajtó nyílik, mintha a végzet küldöttje nyomná le a kilincset. A napsugár szíven döf, mint az orgyilkos pengéje. Fülelsz, neszelsz. Mi ez a kaland, amely betört az álmos-ólmos létezésbe? Aztán egyszerre megérted és elsápadsz.
Megérted, hogy élsz. Ez az egyetlen kaland.”

(Ég és Föld)