a szomorúságról

“Ne hessegesd el a szomorúságot. Oktalanul jön; talán öregszel ilyen pillanatokban, talán megértettél valamit, elbúcsúzol a szomorúság negyedórájában valamitől. S mégis, a szomorúság megszépíti az életet. Nem szükséges, hogy mesterséges világfájdalommal mászkálj a földi tereken, lehorgasztott fővel, az élet és minden tünemény reménytelen mulandóságán elmélkedve, a tűnő örömök fantomjai után koslatva. Először is, az örömök, melyek eltűnnek, talán nem is voltak igazi örömök. Emlékezzél csak… Aztán: a szomorúság egy váratlan pillanatban leborítja csodálatos, ezüstszürke ködével szemed előtt a világot, s minden nemesebb lesz, a tárgyak is, emlékeid is. A szomorúság nagy erő. Messzebbről látsz mindent, mintha vándorlás közben csúcsra értél volna. A dolgok sejtelmesebbek, egyszerűbbek és igazabbak lesznek ebben a nemes ködben és gyöngyszín derengésben. Egyszerre emberebbnek érzed magad. Mintha zenét hallanál, dallam nélkül. A világ szomorú is. S milyen aljas, milyen triviális, milyen büfögő és kibírhatatlan lenne egy teljesen elégedett világ, milyen szomorú lenne a világ szomorúság nélkül!”

(Füves könyv)

régi házak

„A kastély mindent magába zárt, mint egy nagy, díszes, kőből faragott sírbolt, ahol nemzedékek csontjai enyésznek, régi asszonyok és férfiak szürke selyemből vagy fekete posztóból varrott halottasruhái foszladoznak. A csöndet is magába zárta, mint egy vallásos foglyot, aki aléltan enyészik a pincetömlöcben, szakállasan és rongyokban, penészesen és rothadt szalmán. Az emlékeket is magába zárta, a halottak emlékeit, melyek úgy lappangtak a szobák odvas rejtekében, mint a gomba, a nyirok, a denevérek, a patkányok és a bogarak a nagyon régi házak nedves alagsoraiban. A kilincseken érzett egy kéz remegése, egy régi pillanat hevülete, mikor a kéz vonakodott lenyomni a kilincset. Minden ház, ahol az embereket teljes erejével érintette meg a szenvedély, megtelik ezzel a homályos tartalommal.”

(A gyertyák csonkig égnek)

ahol az élet készül

“Aki nem látott szülést, nem tud az életről valamit, nem tud valami biztosat és “alapvetőt”, mint az iskolában mondanák – bizonyos, hogy aki nem látott szülést, nem látott bele a szerkezetbe, nem ismeri a műhelyt, azt a rejtélyes és félelmetes műhelyt, ahol az élet készül. Az erők, amelyek szülés közben megmozdulnak, az élet és halál erői: az anya és a gyermek állandóan élet és halál között tapogatódznak ez órákban, vak sötétben, süket ösztönnel. OIyan erők mozdulnak meg e pillanatokban, olyan erők feszítik az anyatestet, mint földrengéskor. A néző nem csodálkozna, ha vér és placenta helyett láva és hamu ömlene ki füstölögve az anyaméhből. Igen, láttam a szerkezetet. Az ember csendes lesz, egészen csendes. Később, mikor a gyerek sírni kezd, a néző kisompolyog a szobából, s úgy érzi, Michelangelo kontár volt, és Newton, minden számításával, műkedvelő.”

(Ég és Föld)

arról, hogy az ember része a világnak

“Az ember, mérhetetlen gőgjében és hiúságában, hajlandó elhinni, hogy a világ törvényei ellen is élhet, megmásíthatja azokat és büntetlenül lázadhat ellenük. Mintha a vízcsepp ezt mondaná: „Én más vagyok, mint a tenger.” Vagy a szikra: „Rajtam nem fog a tűz.” De az ember semmi más, mint egyszerű alkatrésze a világnak, éppen olyan romlandó anyag, mint a tej vagy a medve húsa, mint minden, ami egy pillanatra megjelenik a világ nagy piacán, s aztán, a következő pillanatban, a szemét- vagy a pöcegödörbe kerül. Az ember, testi mivoltában, nem is magas rangú eleme a világnak; inkább csak szánalmasan pusztulásra ítélt anyagok összessége. A kő, a fém is tovább él, mint az ember. Ezért mindaz, amit testünkön át jelentünk a világban, jelentéktelen. Csak a lelkünk erősebb és maradandóbb, mint a kő és a fém – ezért soha nem szabad másképpen látnunk magunkat, mint lelkünk térfogataiban. Az erő, mely a romlandó testi szövetben kifejezi magát, nemcsak alkatrésze, hanem értelme a világnak. Ez az erő az emberi lélek. Minden más, amit a világban jelentünk és mutatunk, nevetséges és szánalmas.”

(Füves könyv)

arról, hogy időnként lazítani kell az életen

“Mint a hajós, kinek hajója nagy viharba jutott, s egyszerre látja, hogy a vitorlák kötelei megfeszülnek, a nagy vitorlaszárnyak vészesen megdagadnak az orkán tébolyodott leheletétől, a huzalok recsegnek és ropognak, s a düledező és táncoló hajófedélzeten, a bőgő és átcsapó hullámok között, imbolyogva, utolsó erejével is a vitorlákhoz és kötelekhez siet, hogy lazítson mindezen: úgy tudjad te is, életed veszélyes és viharos pillanataiban, hogy a nagy feszültségeket nem tudod elviselni, az emberi kapcsokon és kapcsolatokon lazítani kell, máskülönben törik és szakad minden. Ilyenkor dobjál félre mindent: munkát, emberi vonatkozásokat, életrendet, s bízzad magad a sorsra és a viharra. Minden életben és minden életszakban kerekednek ilyen viharok, mikor mindaz, ami addig kötés volt, nem bírja ki a szenvedélyes indulatok viharának feszítését. Lazíts és várjál.

 

Reggelre eláll a vihar.”

(Füves könyv)

alázat, szeretet, hit

“….sokféle erő van az emberek között, sokféleképpen ölik egymást az emberek. Nem elég szeretni. A szeretet tud nagy önzés is lenni. Alázatosan kell szeretni, hittel. Az egész életnek akkor van csak értelme, ha igazi hit van benne. Isten a szeretetet adta az embereknek, hogy elbírják egymást és a világot. De aki alázat nélkül szeret, nagy terhet tesz a másik vállára.”

(Az igazi)

az Istenről

“Istent soha nem tudtam elképzelni, valószínűleg, mert nem emberi és földi, hanem isteni. Az ember, mikor elképzeli és képen vagy szobor alakjában kifejezi az Istent, mindig valamilyen szakállas ősapát képzel el és fejez ki, egyfajta törzsfőnököt, sok hajjal, peplumban, gyapjas szakállal, mint egy rabbit vagy francia tanfelügyelőt. Így ábrázolták a görögök és rómaiak Zeuszt és Jupitert, így a kereszténység az Atyát. Ez az ábrázolás mindig megzavart, szégyenérzettel töltött el. Az ilyen emberszabású Istent, akinek ondolált szakálla van, s orra is van, melyet időnként nyilván kifúj, nem érezhettem igazi Istennek. Az Atya, Fiú és Szentlélek ábrázolásai közül csak a Szentlélek elképzelése tetszett Istenhez méltónak. Isten alkotta és igazgatja a világot, s ezért bizonyos, hogy a világ hasonlít Reá is – de Isten nem lehet emberi, mert máskülönben borbélyhoz is kellene járnia. Ez az együgyűség mindig felbosszantott. Az én Istenemnek nincs szakálla, sem pepluma. Minden dolgok mögött van, mint Erő és Értelem. Isten számomra a Szándék, mely áthatja a világot. Ez a Szándék tudatos. Ezért tudok beszélni vele, hamis elképzelések nélkül, ahogyan a parányi értelem beszél a végső, a nagybetűs Értelemmel.”

(Füves könyv)