reggel

“A tél szennyes óljában dideregve, egyszerre áthatja és megrázza, mint a villanyütés, a vágy a testemet – a vágy, még egyszer felébredni egy júniusi reggelen, a szobában, melynek ablakai nyitva állottak éjszaka, s belélegezni a nyári reggel langyos leheletét, ahogy fiatal szeretője lélegzetét érzékeli az ember, elnyújtózni a nyár karjai között, hallgatni a fák susogását az ablak előtt, az ébredő madarak kotnyeles hajnali csivogását, még egyszer élni, nyáron, reggel, kócosan és csipásan az álomtól, s érezni az élet édességét és hevét! Ennyi az egész? Ennyi az egész.”

(Ég és Föld)

vallomás

“Talán eljön a pillanat, mikor elmondhatod, hogy az egészet akartad. Az egészet, az igazit, nem a pótlékot, a hasonlót, a mellékeset: az egészet, a boldogságot és az igazat, az igazságot, akármilyen félelmes és földközeli. Nem akartál az élet helyett valamit, ami csak hasonlít az életre, nem akartál lélek és betű helyett olyasmit, ami csak ügyes torzképe a léleknek és a betűnek; igazi nőket akartál szeretni, igazi könyveket akartál írni, igazi emberekkel akartál harcolni és megbékélni. Az egészet akartad, nem valamilyen törlesztéses részletet. Vágyad nem teljesedett be. Elbuktál. De a földön és a sárban heverve, ledöfött harcos, dadogjad ezt: “Legalább vágytam az egészre, legalább akartam az igazit, legalább ennyit értsetek és bocsássatok meg.”

(Ég és Föld)

szakítás

“Miből készült az anyag, melyet elszakítanak az emberek, mikor “szakítanak”? A magyar nyelv szavai pontosak, érzékletesek; belső és jelképes értelmükre érdemes mindig odafigyelni; tehát: két ember elválik egymástól, “szakítanak”, s e pillanatokban csakugyan elszakad valamilyen finom huzal, fonál, érzésből, vonzalomból, ingerből, kíváncsiságból, szomorúságból, vágyból szőtt, étersugaraknál finomabb és anyagtalanabb, s mégis valóságos asztrálszövet, mely eddig együtt tartotta őket. Elszakad, mert szakítottak, s most már nem tartja őket, a bonyolultan megkötözötteket, semmi. Valahogyan így szakadt el a Föld a Naptól, a Gondolat az Érzéstől s a végén Jancsi Juliskától. Most bámulnak, az égre, s azt hiszik, a szakítás magánügy. De ilyenkor a világűrben is történik valami.”

(Ég és Föld)

a hiúságról

“Legtöbbet és legkegyetlenebbül a hiúságtól szenvedtél? Mindig be akartad bizonyítani magad? Értelmed, szellemed vagy más, gyanúsabb és nevetségesebb képességeid, társas biztonságod, fellépésed vagy az emberi dolgok ismeretében való jártasságod? Forgolódtál a világi piacon, s oly nevetséges voltál, mint a clown * a cirkusz fűrészporos porondján, mikor utánozza az állatszelídítők és erőművészek veszélyes mutatványait. S miért nem gondoltál soha arra, hogy a tetszés, melyet így arathatsz, egy unatkozó, kaján és gyermekes tömeg alkalmi tetszése csak? Egyetlen pillanata a magánynak, az önismeretnek, mikor legyőzted a hiúságot, többet adott neked is, az emberi világnak is, mint minden mutatvány, mellyel a világ előtt illegetted magad. Egyetlen mozdulata az alázatnak nagyobb hőstett, mint minden mohó produkció, melyet az emberek megtapsolnak. Gondolj erre, míg nem késő.”

(Füves könyv)

* cirkuszi bohóc (ang.)

arról, hogy mindenben az idő dönt

“Mikor az élet, valamilyen emberi helyzet döntésre kényszerít, vigyázz, hogy az elhatározásokat a változás törvényének térfogatába állítsd: mert minden „döntés” az időben kap csak végső tartást és alakot.
Döntsél, de ne olyan föltétlenül! Ne olyan mindenáron! Ne olyan egészen! Add meg az emberi elhatározásnak azt a játéklehetőséget, amelyre szüksége van, hogy beilleszkedjék a világba és az időbe, elhelyezkedhessék az emberi szándékok, a változás törvényei között.

Ne akard esküvel, szöggel és kalapáccsal rögzíteni minden időkre azt, amin az éjszaka és a reggel is változtat valamit, szíved és értelmed is örökké csiszol, másít, alakít valamit, ma, holnap és örökké. Adj az elhatározásnak időt és térfogatot, hogy megtalálja igazi helyét és formáját a világban. Döntsél, de ne nagyon! Döntsél, de ne föltétlenül! Cselekedjél, de ugyanakkor bízz mindent az időre is. Meglátod, holnapra vagy esztendő múltán, hogy nem te döntöttél, hanem a térfogat, melyben minden emberi ügy eldől: az idő.”

(Füves könyv)

voltál boldog is

“Elképzelem, hogy egy napon felelni kell. A szigorú bíró ezt mondja majd: “Ne hazudj. Nem igaz, hogy minden csak keserűség volt, csalódás, reménytelenség. Voltál boldog is. Ha nem is többször, egy pillanatra. Nevezd meg ezt a pillanatot.”
Mit felelek majd? Lehajtom fejem, fülem vakarom. Nagy zavarban pillantok magam elé. Ezt felelem: “Igen, voltam boldog is. Egészen biztosan voltam boldog is. Még emlékszem is a boldogságra, itt van szájamban az íze, orromban az illata, idegeimben a feszültsége. Mikor is volt? A gyermekkorban?… Nem, a gyermekkor nem volt jó, sokat bántottak. Az ifjúkor, a férfikor?… A komor emlékek erősebbek, mindent eltakarnak. Mégis, mikor voltam hát boldog?… Most már tudom: a pillanatban, mely oly közömbös volt, hogy nem is emlékezem reá.”

(Ég és Föld)

az emberek kiszámíthatatlanságáról

“Mert az emberek teljességgel kiszámíthatatlanok. Hiába ismersz harminc éve egy embert, nem tudod megjósolni, hogyan viselkedik majd a sikerben vagy a balsorsban. Hasztalan ismered egy ember jellemét, köznapi szokásait, értelmét, szívét, reflexmozdulatait – az ember csodálatos és titokzatos marad, akkor is, ha máskülönben félhülye. A csapásra talán rikoltással és örömkiáltással válaszol, a siker néha megtöri, lehangolja. Néha egészen érthetetlen alkalomból dühöngeni kezdenek az emberek; például elviseltek gyászt, megaláztatást, anyagi, testi vagy erkölcsi szerencsétlenséget, de aztán egy pillanatban gyilkolni, vagy hörögni és üvöltözni kezdenek, mert a villamos nem jön idejében, vagy szorít a cipőjük. Kiegyensúlyozott, mértéktartó emberek egészen különösen válaszolnak valamilyen útszéli megjegyzésre: mintha lényük titkos sebét érintetted volna meg. Van, aki nem bírja el a telefon csengését, más kadarkát kér, mielőtt a bitóra vezetik. Az állat, a kő, a növény is szabályosabb, kiszámíthatóbb, a vihar és a földrengés megbízhatóbb, mint egy ember. Az emberek csodálatosak.”

(Füves könyv)

a zöld áradás

“Két hét alatt kiáradt a városban a lomb. A zöld áradás mindent elönt, elsodor. Mintha valamilyen ismeretlen Duna kiáradt volna. Vastag, fodros hullámokban hömpölyög, az úttest két partján, oly bőséggel és túlzással, mely a veszély érzetét kelti.
Az áradásban férfiak és nők úsznak, anyák és gyermekek, aggok és fiatal párok, egymás kezét fogva, a veszély önkívületében, csillogó szemekkel, sikolyokkal, melyek megakadnak és elhalnak a torokban. A madarak vijjognak e boldog túlzás fölött, éhesen és szakszerűen.
A zöld áradás minden tavasszal elsodorja mindazt, ami életemben ház volt, kerítés, biztonság. Néhány héten át teknők és házfedelek között úszom, otthontalanul, elsodrottan, egy általános kalandban, amely harsog, mint a Mississippi, és veszedelmes, mint az élet.”

(A négy évszak)

Szeged

“A bánat a Tisza fölött, a sugárutak, melyeken Juhász Gyula árnyalakja bolyong, a Tisza, ez a lomhán elhasaló, szelidített fenevad, a síkság, melynek sötétjében a szekták magányos mécsesei virrasztanak, a halászlé, melyben lepárolták öt évszázad minden elfinomodott hasi bölcsességét, a kékség a város felett és a város, megkapaszkodva a végtelen síkság homokjában, tornyaival és íróival, őrző, hallgatag magyarjaival. A bánat és a csend. Éjjel kettőkor megyek a híd alatt, nem hallani mást, csak a víz csobbanását. Milyen ismerős mindez. Milyen régi és milyen ismerős! Mikor hallottam utoljára ezt az éjféli vízcsobbanást, mikor láttam kihunyni e csillagokat a síkság fölött, mi ez az illat, a víz és a föld illata, ki jár itt a sötétben, micsoda szőkeség kísért itt, mi ez a szoknyasuhogás?… Valahol Anna jár itt, a sötétben Anna, a múzsa. S a víz úgy hömpölyög a mélyben és sötétben, mint egy örök vers sorai.”

(Ég és Föld)

mint a rigó

“Kétségbeesve mentem a tavaszi mezőn át. De aztán megpillantottam a rigót, néhány lépés távolban ugrált előttem, a papsajt, a lucerna és bükköny között, s megálltam.
Feketerigó volt, sárga csőrrel, s láthatóan boldog volt. A világegyetem része volt, szívét érzések és indulatok hatották át, sorsa előrelátható volt e világban, mint az én sorsom is, a szerelmet és a halált, a megélhetés gondjait és az élet nagyszerűsége fölött érzett elragadtatást éppen úgy ismerte, mint én, hangja volt, mellyel el is tudta mondani, dallamosan és önkívületben, ezt az elragadtatást – mit akarok én? – gondoltam. – Miért akarok többet és másféle sorsot, mint a rigó?”

(Ég és Föld)