a hiúságról

“Legtöbbet és legkegyetlenebbül a hiúságtól szenvedtél? Mindig be akartad bizonyítani magad? Értelmed, szellemed vagy más, gyanúsabb és nevetségesebb képességeid, társas biztonságod, fellépésed vagy az emberi dolgok ismeretében való jártasságod? Forgolódtál a világi piacon, s oly nevetséges voltál, mint a clown * a cirkusz fűrészporos porondján, mikor utánozza az állatszelídítők és erőművészek veszélyes mutatványait. S miért nem gondoltál soha arra, hogy a tetszés, melyet így arathatsz, egy unatkozó, kaján és gyermekes tömeg alkalmi tetszése csak? Egyetlen pillanata a magánynak, az önismeretnek, mikor legyőzted a hiúságot, többet adott neked is, az emberi világnak is, mint minden mutatvány, mellyel a világ előtt illegetted magad. Egyetlen mozdulata az alázatnak nagyobb hőstett, mint minden mohó produkció, melyet az emberek megtapsolnak. Gondolj erre, míg nem késő.”

(Füves könyv)

* cirkuszi bohóc (ang.)

az igazságról és ami mögötte van

“Szeresd, hirdesd és valld meg az igazságot, a kis és nagy igazságot, a köznapok és a végzetes percek igazságait, mindig, bátran és félelem nélkül. De nem árt, ha közben csendesen mosolyogsz is: magadon is, az igazságon is. Mert az igazság állandó és változatlan, mint a természet nagy törvényei. De te, az ember, aki hiszel az igazságban és megvallod azt, nem vagy állandó, sem változatlan. Már az időjárás is megváltoztatja szándékaid, már a hóesés is eltérít az isteni parancs által kijelölt útról, már egy nő is hatással tud lenni reád: ilyen változékony vagy. Mit is remélhetsz önmagadtól?… Hirdesd az igazságot, de nem árt, ha néha mosolyogsz közben.”

(Füves könyv)

gyorsfénykép

 ”A búcsúsokkal, akiknek örömére minden évben felütik sátraikat a városban a vásárosok, egyidejűleg érkeznek a gyorsfényképészek, a fekete kendővel, a kerekes lábakon mozgó, ócska és tekintélyes terjedelmű, pókhasú masinával, a pálmával, melyhez hozzá lehet dűlni, a kasírozott autóval, melybe be lehet ülni, a múlt századbeli szalonbútorzattal, melyen helyet lehet foglalni és igényükkel, mely nem ernyedt el az időben s változatlanul megköveteli az emberiségtől, hogy vágjon barátságos arcot. Az emberiség, akármily zord is sorsa e pillanatban, engedelmeskedik a gyorsfényképész óhajának s barátságos arcot vág. Az emberi arc, melyet a gyorsfényképész megörökít, száz éve változatlanul barátságos. Szakértők a „műfaj rémuralmának” nevezik az ilyen tüneteket. Maga a búcsú és a vásár, a gyorsfénykép kerete, időtlen műfajok: a középkorban a kultúra háziszereit vitték a vásárosok búcsúnapokon városról-városra, mézeskalácsot, a bábosok remekeiket viaszból és tésztából, a cipészek a lábtyüket, a kegyszerárusok kis Szent Antalokat; vitték a Könyvet, a profán és az egyházi könyvet, a lélek eledelét s vittek hozzá édességet és kendőzéshez való szereket, pántlikát, perselyt s hajnövesztő pomádét. Mindezt olcsóbban, biztosabban és egyszerűbben megkapni már, Grönlandban éppen úgy, mint Nápolyban, a vegyeskereskedőktől és az áruházak segédeitől; de a vásári kereskedő makacsul baktat ma is a lovasszekérrel várostól-városig, ládákban cipeli áruját, nem törődik a nagyipar versenyével, a vonat elszalad mellette, a repülőgép hiába cikázik feje fölött, az árut mintegy címzettől-címzetthez szállítja, mint a középkorban, makacs hittel. Aki hisz, üdvözül. A vásáros, mint műfaj, nem ment tönkre az időben; a bábosok néha elpusztulnak, vagy csődbemennek, de a műfaj él.

      A gyorsfényképész mintegy száz év előtt csatlakozott ehhez a műfajhoz, szerényen és konokul. Száz éve kíséri a vásárosok szekereit, állítja sátrát, kiakasztja bekeretezett remekeit, csalétekül, lefegyverző őszinteséggel. Száz év előtt a fotografusok jórészt öreg szivardobozok segítségével fényképeztek; művészek, mint a skót David Oktavius Hill vagy a francia Nadar, használt ládákból faragtak masinát, valamilyen hibás és homályos nagyítóüvegen szűrték át a világképet, amely így, lerögzítve a lemezre, homályos és festői maradt. A gyorsfényképész ragaszkodik a festőiséghez. A világot ma is oly homályosan látja, mint az emberi szem. Eszeágában sincsen „tárgyilagosságra” törekedni. Művész maradt; nem ritkán bársonykabátot visel még ma is, lepkenyakkendőt, korpás hajat, lengő fürtöket. Mozdulatai, melyekkel birtokába veszi és megrögzíti a világot, fellengzősek és hanyagok. Savakban áztatott ujjaival fölényesen int az ijedt, elfogódott emberiségnek s kéri, pillantson mereven a gépbe – se följebb, se lejjebb -, s mosolyogjon hozzá, mintha nem lenne semmi baj. Az emberiség, kínjában, mosolyog. A lelket, mely a kósza és mulandó anyagban, a testben keresi a kifejezést, mintegy üstökön ragadja a gyorsfényképész; minden jólsikerült gyorsfénykép – s melyik nem az? – látlelet. A fotografus szemünk előtt komponál, mint a régi művészek, sértődöttség nélkül, megengedi, hogy bepillantsunk a műhelybe, az alkotás tégelyébe. „Ime, az ember!” – mondja és megnyomja a gumilabdát. Csakugyan, ilyen az ember.

      Az esőben álljunk meg sátra előtt s vizsgáljuk meg, milyen az ember? A bekeretezett képek ünnepi pillanatában mutatják a modellt, óriási választék, minden korban, minden állapotban, a bölcsőtől a koporsóig. Szembeszökő, hogy elégedetlen sorsával, természetes állapotával; vágyik valamire… Az élemedett kisgazda a pálma törzséhez támaszkodik, mint egy moziszínész a nagy felvétel másodpercében, Nizzában. A kisgyermek huszárnak öltözött fel, kardját villogtatja, készen reá, leölni az összes gonosz embereket, beleértve a négereket és a cseremiszeket is, mindenkit, akit csak ér és talál valahol, ahogy ez helyes és illik egy kisgyermekhez, akiből később felnőtt lesz. A cselédek meghatóak és szomorúak. Egymás kezét fogják, legszívesebben kettesével állanak a gép elé, mintha el akarnák oszlatni ezzel a jelképes összesimulással az élet magányának rémképét, a földi szolgálat, a mosogatás és portörlés gályamozdulatainak föloldhatatlan spleenjét. És olcsóbb is így, kettesben! S nem olyan védtelenek! A külvárosi kereskedősegéd díszruhában Király Ernőt játssza, amint mulat. Aztán anyák, támadó és szigorú pillantással, mint akik kötelességüket teljesítik. Szerelmesek, a lujszéz kanapén, ahogy szeretnék, ahogy elképzelték, dermedt áhítattal a szalonbútorok között, nyitott szájjal és merev pillantással, mintha a gép leleplezné végre a titkot, életük szomorú titkát, azt, hogy nem bírják el a magányt és szükségük van valakire.

 

Kínos titok… Duhaj pajtások, a merevgörcs állapotában, kést rántanak. Józan János családja körében, ijedten, mint akit tettenértek. Bajadér, fátyolban, melyet úrnőjétől, a tisztességes asszonytól lopott el, tisztességes asszony nagyon enyhe dekoltázzsal, távollevő férjnek, családi használatra. Egészen buta, öreg ember, amint nagyon figyelmesen és értelmesen hajol a telefonkönyv fölé. Fiatal ember, pomádés hajjal, feketeruhában, övé az élet; talán ezért pillant a gépbe ilyen kétségbeesetten.

      Ami az arcokban közös, százéves, időtlen, az a zavar. Valamit nem értenek egész pontosan; az egyéniség zavara ez, a megrögzített mulandóság rosszhiszemű feszengése. A gép számontart valamit, ami egy pillanattal elébb még nem volt s egy pillanat múlva már nem lesz ilyen. Retus nélkül tartja számon, a bonckés kegyetlen közönyével tárja föl és bontja ki az arcból a lelket. Benn a városban, drapériák között, műtőszerű műtermekben, óvatos belgyógyászok és virtuóz lélekidomárok dolgoznak a fotografus maszkjában s mindent elkövetnek, hogy a páciens ne tudja meg a leletből, mi baja s ne fájjon úgy a műtét. Itt a külvárosban, a sátorban, érzéstelenítés nélkül operálnak; ez itt tömegrendelés, olcsó és brutális… „Ismerd meg magad!” – mondja a gyorsfényképész. És hozzáfűzi, hadarva, mint aki már maga sem reméli: „Barátságos arcot kérek.”

(Újság, 1935. augusztus 15., 3. oldal)

képzelt önismeret

“Sokáig azt hisszük, ismerjük vágyainkat, hajlamaink, indulataink természetét. Ilyen pillanatokban fülsüketítő explózió figyelmeztet – mert a csönd pianisszimója is tud olyan fülsüketítő lenni, mint a fortisszimó -, hogy merőben másfelé élünk, mint ahol szeretnénk élni, más a foglalkozásunk is, mint amihez igazán értünk, más emberek kegyét keressük vagy haragját ingereljük, s közönyösen és süket messzeségben élünk azoktól, akikre igazán vágyunk, akikhez minden következménnyel közünk van… Aki e figyelmeztetésre süket marad, örökké sután, balogul, melléje él az életnek.”

(Egy polgár vallomásai)

az emberi érzékenységről

“Csodálatos az is, mennyire érzékenyek az emberek. Mint egy rózsa. Mint egy kankalin. Oly végzetesen figyelnek minden szóra, mely hiúságukat sértheti, mint senki és semmi az élők világában. Egy hanglejtés is halálra tud sebezni egy embert, igen, már az is, ha éppen hallgatsz róla, mikor ő úgy várja, hogy dicsérjed, vagy helyeselj neki: örökké ellenségeddé változtat egy embert. S ugyanezek az emberek, akik ilyen félelmesen finom hallással érzékelnek mindent, ami személyükre vonatkozik, akik egy kézszorítás bensőségén, egy telefonbeszélgetés hanglejtésén is átérzik a személyük felé villanó véleményt vagy igazságot, ezek a mimózánál gyöngédebb és érzékenyebb emberek gondtalanul követik a legotrombább aljasságokat, szemrebbenés nélkül kegyetlenkednek, közömbösen és néha jókedvűen is. Az emberi léleknek ezt a rugalmasságát nem érdemes bírálni; csak tudni kell erről. S nem lepődni meg semmin, soha.”

(Füves könyv) 

arról, mi az élet igazi élménye

“Az igazi élmény az ember számára tehát elsőrendűen ennyi: önmagának megismerése. A világ megismerése érdekes, hasznos, gyönyörködtető, félelmes vagy tanulságos; önmagunk megismerése a legnagyobb utazás, a legfélelmesebb felfedezés, a legtanulságosabb találkozás. Rómában vagy az Északi Sarkon járni nem olyan érdekes, mint megtudni valami valóságosat jellemünkről, tehát hajlamaink igazi természetéről, a világhoz, a jóhoz és rosszhoz, az emberekhez, a szenvedélyekhez való viszonyunkról. Mikor értelmem eléggé megérett erre, már csak ezt az élményt kerestem az életben.”

(Füves könyv)

a Füves könyvről

“Olvasó, ez a könyv szeretne őszinte lenni. Egy ember írta, kinek tudása szerény és véges. Nem akar mást ez a könyv, mint mind a megszámlálhatatlan könyvek, melyek a régmúlt és félmúlt időben beszélni akartak az ember sorsáról a világban. Szeretné elmondani egy ember, hogyan kell lakni, enni, inni, aludni, betegnek lenni és egészségesnek maradni, szeretni és unatkozni, készülni a halálra és megbékélni az élettel. Nem sok ez, mert az ember általában s e könyv írója különösen keveset tud csak önmagáról és a világról. De emberi feladatnak elég. Többre nem is vállalkozhatunk az életben.
  Ez a könyv tehát őszinte lesz, olvasó, s nem eszmékről és hősökről beszél majd, hanem csak arról, aminek köze van az emberhez. Írója nem tanítani akar, amikor e könyvet írja, hanem tanulni. A könyvekből akar tanulni, melyeket előtte írtak a bölcsek és a beavatottak, az emberek életéből akar tanulni, amennyire azt megfigyelni és megértenie sikerült, az élet jeleiből akar tanulni, tehát a betűből, az emberi szívből, a füvekből és az égi jelekből egyszerre. Mert mindez együtt alakítja az emberi sorsot. Nem tudós könyv ez, csak olyan, amilyent az elemiben tanítanak. Aki írta, nem ismeri a feltétlen igazságot és gyakran téved a részletekben. Mert ember. De keresi a feltétlen igazságot, s nem röstelli, ha téved a részletekben. Mert ember. Olyasféle lesz hát ez a könyv, mint a régi füves könyvek, melyek egyszerű példákkal akartak felelni a kérdésekre, mit is kell tenni, ha valakinek a szíve fáj, vagy elhagyta az Isten.
  S aki jobban tudja, mondja jobban.”

(Füves könyv)