szakítás

“Miből készült az anyag, melyet elszakítanak az emberek, mikor “szakítanak”? A magyar nyelv szavai pontosak, érzékletesek; belső és jelképes értelmükre érdemes mindig odafigyelni; tehát: két ember elválik egymástól, “szakítanak”, s e pillanatokban csakugyan elszakad valamilyen finom huzal, fonál, érzésből, vonzalomból, ingerből, kíváncsiságból, szomorúságból, vágyból szőtt, étersugaraknál finomabb és anyagtalanabb, s mégis valóságos asztrálszövet, mely eddig együtt tartotta őket. Elszakad, mert szakítottak, s most már nem tartja őket, a bonyolultan megkötözötteket, semmi. Valahogyan így szakadt el a Föld a Naptól, a Gondolat az Érzéstől s a végén Jancsi Juliskától. Most bámulnak, az égre, s azt hiszik, a szakítás magánügy. De ilyenkor a világűrben is történik valami.”

(Ég és Föld)

a szerelmesek szótára

“A szerelmesek szótára megannyi tőmondatból áll össze, parancsoló és kérdő hangsúlyban szerkesztett tőmondatokból. A szerelem parancs és kérdés. Szavai így hangzanak: “Várlak.” Aztán: “Hol voltál?” Aztán: “Szeress.” Aztán: “Ne hagyj el!” Ez a szűkszavú litánia fohászkodik az egek felé, ötszázezer éve, minden nyelven, az ősember böffenetszerű vallomásától az “Énekek éneké”-nek hasonlatain át Stendhal és Ortega Y Gasset értekező szerelem-magyarázatáig és Rómeó ömlengéséig. A szerelem csak tőmondatban tudja közölni magát. Mikor a szerelem magyarázkodni kezd, cáfol vagy reábeszél, már nem szerelem, hanem emberi ügylet és szomorú végzet.”

(Ég és Föld: Szótár)

a végzet

“Sokáig azt hisszük, hogy a Végzet mennydörgészerűen köszönt be, görögtűzzel, istennyilával, kürtökkel és oboákkal. Aztán egy napon megismerkedünk vele, s megtudjuk, hogy sokkal jobb modorú. A tüdőrák, a nyomorúság, a megalázás, a halálos szerelem egészen csendesen jelentkeznek, mintegy kopogtatnak, halk hangon kérdik: “Szabad?” S aztán belépnek.”

(Ég és Föld)

a nőkről

“Én még azokat a nőket szerettem, akik nem kezdtek el röhögni, ha a férfi az erdei úton letérdelt előttük, két kezébe fogta a nő lábát, és megcsókolta a kis cipő hegyét. Azokat a nőket szerettem, akik könnybe borult szemmel gondolták ilyenkor: „Igen, szeret” – s nem azokat, akik hasonló pillanatban szakértő és beavatott fölénnyel gondolják: „Aha, lábfetisista.”

(A négy évszak)

a sündisznó

“Mikor Ede beleszeretett Etelkába, mindent szeretett volna tudni, s mint ahogy a szerelmes nő tollakkal és virágokkal ékíti magát, Ede egyszerre menekülni kezdett a verbális műveltségből, s szenvedélyesen vágyott a valóság ismereteire.
  – Mit tudsz a világról, a valóságról? – kérdezte gőgösen.
  – Keveset – mondtam.
  – Tudod-e – kérdezte -, mit eszik a sündisznó?

  – Falevelet – mondtam.
  – Nem! – kiáltotta hivalkodva. – A sündisznó rovarokat eszik. Etelkától tudom.
  Akkor megértettem, hogy szerelmes.”

(A négy évszak)

önmagamról

“Utolsó leheletemmel is köszönöm a sorsnak, hogy ember voltam, és az értelem szikrája világított az én homályos lelkemben is. Láttam a földet, az eget, az évszakokat. Megismertem a szerelmet, a valóság töredékeit, a vágyakat és a csalódásokat. A földön éltem és lassan felderültem. Egy napon meghalok: s ez is milyen csodálatosan rendjén való és egyszerű! Történhetett velem más, jobb, nagyszerűbb? Nem történhetett. Megéltem a legtöbbet és a legnagyszerűbbet, az emberi sorsot. Más és jobb nem is történhetett velem.”

(Füves könyv)