az utazásról és a szállodai szobákról

“Ha elutazol, ne akarj otthont varázsolni a szállodaszobából. Vannak emberek, akik reménytelenül magukkal cipelik útjaikra a vágyakat és kellékeket, melyekkel odahaza élnek, s legszívesebben kanárit, hintaszéket és családi fényképeket vinnének magukkal, hogy az idegen fogadó szobájában se nélkülözzék otthoni életük kegytárgyait. Ezek az emberek nyűgösek és gyermekesek, örökké vágynak a dada és a bölcső után. A tapasztalt ember az utazástól a szabadság időleges, nyers élményét reméli, egyfajta zord kiszámíthatatlanságot, a valóság meglepetését, s nem óhajtja otthonná babusgatni és meleggé pihézni a szállodai szobát. S az ember, aki ismeri szívét, a világot és az emberi dolgok természetét, otthonában is úgy él, mint egy fogadószobában, s nem tömi meg felesleges, érzelmes vagy hiú kacattal a helyiséget, ahol múló élete eltelik. Az ilyen ember otthonában is úgy él, mint egy fogadóban; mert mi kell az élethez? Egy ágy, egy asztal, egy szék. S utas vagy, futó vándor, főbérleti lakásodban is. Gondolj mindig erre, mikor elnyújtózol, otthonodban vagy idegenben, az ágyban: reggel odébb kell állnod, felmondhat a Tulajdonos. Ezért nem kell – soha, sehol – kanári, sem hintaszék.”

(Füves könyv)

gyorsfénykép

 ”A búcsúsokkal, akiknek örömére minden évben felütik sátraikat a városban a vásárosok, egyidejűleg érkeznek a gyorsfényképészek, a fekete kendővel, a kerekes lábakon mozgó, ócska és tekintélyes terjedelmű, pókhasú masinával, a pálmával, melyhez hozzá lehet dűlni, a kasírozott autóval, melybe be lehet ülni, a múlt századbeli szalonbútorzattal, melyen helyet lehet foglalni és igényükkel, mely nem ernyedt el az időben s változatlanul megköveteli az emberiségtől, hogy vágjon barátságos arcot. Az emberiség, akármily zord is sorsa e pillanatban, engedelmeskedik a gyorsfényképész óhajának s barátságos arcot vág. Az emberi arc, melyet a gyorsfényképész megörökít, száz éve változatlanul barátságos. Szakértők a „műfaj rémuralmának” nevezik az ilyen tüneteket. Maga a búcsú és a vásár, a gyorsfénykép kerete, időtlen műfajok: a középkorban a kultúra háziszereit vitték a vásárosok búcsúnapokon városról-városra, mézeskalácsot, a bábosok remekeiket viaszból és tésztából, a cipészek a lábtyüket, a kegyszerárusok kis Szent Antalokat; vitték a Könyvet, a profán és az egyházi könyvet, a lélek eledelét s vittek hozzá édességet és kendőzéshez való szereket, pántlikát, perselyt s hajnövesztő pomádét. Mindezt olcsóbban, biztosabban és egyszerűbben megkapni már, Grönlandban éppen úgy, mint Nápolyban, a vegyeskereskedőktől és az áruházak segédeitől; de a vásári kereskedő makacsul baktat ma is a lovasszekérrel várostól-városig, ládákban cipeli áruját, nem törődik a nagyipar versenyével, a vonat elszalad mellette, a repülőgép hiába cikázik feje fölött, az árut mintegy címzettől-címzetthez szállítja, mint a középkorban, makacs hittel. Aki hisz, üdvözül. A vásáros, mint műfaj, nem ment tönkre az időben; a bábosok néha elpusztulnak, vagy csődbemennek, de a műfaj él.

      A gyorsfényképész mintegy száz év előtt csatlakozott ehhez a műfajhoz, szerényen és konokul. Száz éve kíséri a vásárosok szekereit, állítja sátrát, kiakasztja bekeretezett remekeit, csalétekül, lefegyverző őszinteséggel. Száz év előtt a fotografusok jórészt öreg szivardobozok segítségével fényképeztek; művészek, mint a skót David Oktavius Hill vagy a francia Nadar, használt ládákból faragtak masinát, valamilyen hibás és homályos nagyítóüvegen szűrték át a világképet, amely így, lerögzítve a lemezre, homályos és festői maradt. A gyorsfényképész ragaszkodik a festőiséghez. A világot ma is oly homályosan látja, mint az emberi szem. Eszeágában sincsen „tárgyilagosságra” törekedni. Művész maradt; nem ritkán bársonykabátot visel még ma is, lepkenyakkendőt, korpás hajat, lengő fürtöket. Mozdulatai, melyekkel birtokába veszi és megrögzíti a világot, fellengzősek és hanyagok. Savakban áztatott ujjaival fölényesen int az ijedt, elfogódott emberiségnek s kéri, pillantson mereven a gépbe – se följebb, se lejjebb -, s mosolyogjon hozzá, mintha nem lenne semmi baj. Az emberiség, kínjában, mosolyog. A lelket, mely a kósza és mulandó anyagban, a testben keresi a kifejezést, mintegy üstökön ragadja a gyorsfényképész; minden jólsikerült gyorsfénykép – s melyik nem az? – látlelet. A fotografus szemünk előtt komponál, mint a régi művészek, sértődöttség nélkül, megengedi, hogy bepillantsunk a műhelybe, az alkotás tégelyébe. „Ime, az ember!” – mondja és megnyomja a gumilabdát. Csakugyan, ilyen az ember.

      Az esőben álljunk meg sátra előtt s vizsgáljuk meg, milyen az ember? A bekeretezett képek ünnepi pillanatában mutatják a modellt, óriási választék, minden korban, minden állapotban, a bölcsőtől a koporsóig. Szembeszökő, hogy elégedetlen sorsával, természetes állapotával; vágyik valamire… Az élemedett kisgazda a pálma törzséhez támaszkodik, mint egy moziszínész a nagy felvétel másodpercében, Nizzában. A kisgyermek huszárnak öltözött fel, kardját villogtatja, készen reá, leölni az összes gonosz embereket, beleértve a négereket és a cseremiszeket is, mindenkit, akit csak ér és talál valahol, ahogy ez helyes és illik egy kisgyermekhez, akiből később felnőtt lesz. A cselédek meghatóak és szomorúak. Egymás kezét fogják, legszívesebben kettesével állanak a gép elé, mintha el akarnák oszlatni ezzel a jelképes összesimulással az élet magányának rémképét, a földi szolgálat, a mosogatás és portörlés gályamozdulatainak föloldhatatlan spleenjét. És olcsóbb is így, kettesben! S nem olyan védtelenek! A külvárosi kereskedősegéd díszruhában Király Ernőt játssza, amint mulat. Aztán anyák, támadó és szigorú pillantással, mint akik kötelességüket teljesítik. Szerelmesek, a lujszéz kanapén, ahogy szeretnék, ahogy elképzelték, dermedt áhítattal a szalonbútorok között, nyitott szájjal és merev pillantással, mintha a gép leleplezné végre a titkot, életük szomorú titkát, azt, hogy nem bírják el a magányt és szükségük van valakire.

 

Kínos titok… Duhaj pajtások, a merevgörcs állapotában, kést rántanak. Józan János családja körében, ijedten, mint akit tettenértek. Bajadér, fátyolban, melyet úrnőjétől, a tisztességes asszonytól lopott el, tisztességes asszony nagyon enyhe dekoltázzsal, távollevő férjnek, családi használatra. Egészen buta, öreg ember, amint nagyon figyelmesen és értelmesen hajol a telefonkönyv fölé. Fiatal ember, pomádés hajjal, feketeruhában, övé az élet; talán ezért pillant a gépbe ilyen kétségbeesetten.

      Ami az arcokban közös, százéves, időtlen, az a zavar. Valamit nem értenek egész pontosan; az egyéniség zavara ez, a megrögzített mulandóság rosszhiszemű feszengése. A gép számontart valamit, ami egy pillanattal elébb még nem volt s egy pillanat múlva már nem lesz ilyen. Retus nélkül tartja számon, a bonckés kegyetlen közönyével tárja föl és bontja ki az arcból a lelket. Benn a városban, drapériák között, műtőszerű műtermekben, óvatos belgyógyászok és virtuóz lélekidomárok dolgoznak a fotografus maszkjában s mindent elkövetnek, hogy a páciens ne tudja meg a leletből, mi baja s ne fájjon úgy a műtét. Itt a külvárosban, a sátorban, érzéstelenítés nélkül operálnak; ez itt tömegrendelés, olcsó és brutális… „Ismerd meg magad!” – mondja a gyorsfényképész. És hozzáfűzi, hadarva, mint aki már maga sem reméli: „Barátságos arcot kérek.”

(Újság, 1935. augusztus 15., 3. oldal)

a sündisznó

“Mikor Ede beleszeretett Etelkába, mindent szeretett volna tudni, s mint ahogy a szerelmes nő tollakkal és virágokkal ékíti magát, Ede egyszerre menekülni kezdett a verbális műveltségből, s szenvedélyesen vágyott a valóság ismereteire.
  – Mit tudsz a világról, a valóságról? – kérdezte gőgösen.
  – Keveset – mondtam.
  – Tudod-e – kérdezte -, mit eszik a sündisznó?

  – Falevelet – mondtam.
  – Nem! – kiáltotta hivalkodva. – A sündisznó rovarokat eszik. Etelkától tudom.
  Akkor megértettem, hogy szerelmes.”

(A négy évszak)

a képzelőerőről

“A franciák szerint igazi fantáziája annak van csak, aki látni tudja a valóságot. Ez a képesség ritka. Az emberek azt hiszik, a fantázia egyértelmű valamilyen soha nem létezett tünemény megálmodásával. De soha nem létezett tüneményeknek nincs kezük, sem lábuk, olyanok, mint a griffek, s aminek nincs köze a valósághoz, az unalmas és gyermekes. Az igazi képzelőerő a valóságból építi fel az újat, a csodálatost, a meglepőt. Látni a valóságot sokkal meglepőbb és fantáziadúsabb vállalkozás, mint felhőkből építeni a valóság első fuvallatára szétomló álomvárakat. Tanulj meg igazán látni egy épkézláb embert, s meg kell tudnod, hogy meglepőbb és csodálatosabb, mint a mítoszok szárnyas hősei.”

(Füves könyv)

a csodáról

“Te nem hiszel a csodában, tagadod? Nézd csak, nem győzhetlek meg, mert a csoda legfőbb ismertetőjele, hogy csodálatos – nem lehet bizonyítani, mint egy élettani tényt, nem lehet fényképezni, sem előre, mennyiségtani törvények szerint megjósolni és kiszámítani. A csoda megnyilatkozási formáit sem könnyű mindig érzékelni: nem jár mindig két lábon, nem lehet fényképezni, nincsenek telekkönyvi, sem anyakönyvi adatai. A csoda, egészen egyszerűen, megnyilatkozik – s néha csak sokkal később értjük meg, mi volt a csoda, hogyan avatkozott életünkbe, s mi volt e beavatkozásban a természetfölötti és csodálatos. A csoda lényegét nem tudom megmutatni, sem bizonyítani. De gondolj talán arra, milyen felfoghatatlan és csodálatos igazi valójában mindaz, amit mindennapinak és természetesnek érzel: már a létezés ténye milyen csodaszerű! Az, hogy megszülettél, élsz, s egy napon meghalsz! Mindezt „természetes”-nek érzed? Akkor vaksi vagy és botfülű. Már a valóság is csoda, felfoghatatlan, s minden természetes kellékével és anyagával természetfölötti is! Miért is lenne e valószínűtlenül bonyolult valóságnál értelmetlenebb a csoda? A világlélek a csoda, mely mindenben megnyilatkozik. Ezért vagyok hívő: mert a világ lelke bennem is, hétköznapjaimban, szomorú és esendő sorsomban is megnyilatkozik.”

(Füves könyv)

önmagamról

“Utolsó leheletemmel is köszönöm a sorsnak, hogy ember voltam, és az értelem szikrája világított az én homályos lelkemben is. Láttam a földet, az eget, az évszakokat. Megismertem a szerelmet, a valóság töredékeit, a vágyakat és a csalódásokat. A földön éltem és lassan felderültem. Egy napon meghalok: s ez is milyen csodálatosan rendjén való és egyszerű! Történhetett velem más, jobb, nagyszerűbb? Nem történhetett. Megéltem a legtöbbet és a legnagyszerűbbet, az emberi sorsot. Más és jobb nem is történhetett velem.”

(Füves könyv)