egy polgár vallomásai

“Aki nem látott szülést, nem tud az életről valamit, nem tud valami biztosat és “alapvetőt”, mint az iskolában mondanák - bizonyos, hogy aki nem látott szülést, nem látott bele a szerkezetbe, nem ismeri a műhelyt, azt a rejtélyes és félelmetes műhelyt, ahol az élet készül. Az erők, amelyek szülés közben megmozdulnak, az élet és halál erői: az anya és a gyermek állandóan élet és halál között tapogatódznak ez órákban, vak sötétben, süket ösztönnel. OIyan erők mozdulnak meg e pillanatokban, olyan erők feszítik az anyatestet, mint földrengéskor. A néző nem csodálkozna, ha vér és placenta helyett láva és hamu ömlene ki füstölögve az anyaméhből. Igen, láttam a szerkezetet. Az ember csendes lesz, egészen csendes. Később, mikor a gyerek sírni kezd, a néző kisompolyog a szobából, s úgy érzi, Michelangelo kontár volt, és Newton, minden számításával, műkedvelő.”

(Ég és Föld)

“Mert az emberek teljességgel kiszámíthatatlanok. Hiába ismersz harminc éve egy embert, nem tudod megjósolni, hogyan viselkedik majd a sikerben vagy a balsorsban. Hasztalan ismered egy ember jellemét, köznapi szokásait, értelmét, szívét, reflexmozdulatait – az ember csodálatos és titokzatos marad, akkor is, ha máskülönben félhülye. A csapásra talán rikoltással és örömkiáltással válaszol, a siker néha megtöri, lehangolja. Néha egészen érthetetlen alkalomból dühöngeni kezdenek az emberek; például elviseltek gyászt, megaláztatást, anyagi, testi vagy erkölcsi szerencsétlenséget, de aztán egy pillanatban gyilkolni, vagy hörögni és üvöltözni kezdenek, mert a villamos nem jön idejében, vagy szorít a cipőjük. Kiegyensúlyozott, mértéktartó emberek egészen különösen válaszolnak valamilyen útszéli megjegyzésre: mintha lényük titkos sebét érintetted volna meg. Van, aki nem bírja el a telefon csengését, más kadarkát kér, mielőtt a bitóra vezetik. Az állat, a kő, a növény is szabályosabb, kiszámíthatóbb, a vihar és a földrengés megbízhatóbb, mint egy ember. Az emberek csodálatosak.”

(Füves könyv)

“Nézz utána, hogy minden napból, a legközönségesebb, sivár hétköznapból is ünnepet csinálj, ha pillanatokra is! Egy jóindulatú szóval. Méltányos cselekedettel. Udvarias mozdulattal. Nem kell sok az emberi ünnephez. Minden napba belecsempészhetsz valamilyen varázsos elemet, megajándékozhatod magad egy könyv igazságának negyedórás élményével, valamilyen homályos fogalom megismerésének kielégülésével, környezeted vigasztalásával vagy felderítésével. Az élet gazdagabb lesz, ünnepibb és emberibb, ha megtöltöd a hétköznapok néhány percét a rendkívülivel, az emberivel, a jóindulatúval és az udvariassal; tehát az ünneppel.”

(Füves könyv)

“Két hét alatt kiáradt a városban a lomb. A zöld áradás mindent elönt, elsodor. Mintha valamilyen ismeretlen Duna kiáradt volna. Vastag, fodros hullámokban hömpölyög, az úttest két partján, oly bőséggel és túlzással, mely a veszély érzetét kelti.
Az áradásban férfiak és nők úsznak, anyák és gyermekek, aggok és fiatal párok, egymás kezét fogva, a veszély önkívületében, csillogó szemekkel, sikolyokkal, melyek megakadnak és elhalnak a torokban. A madarak vijjognak e boldog túlzás fölött, éhesen és szakszerűen.
A zöld áradás minden tavasszal elsodorja mindazt, ami életemben ház volt, kerítés, biztonság. Néhány héten át teknők és házfedelek között úszom, otthontalanul, elsodrottan, egy általános kalandban, amely harsog, mint a Mississippi, és veszedelmes, mint az élet.”

(A négy évszak)

“Ha elutazol, ne akarj otthont varázsolni a szállodaszobából. Vannak emberek, akik reménytelenül magukkal cipelik útjaikra a vágyakat és kellékeket, melyekkel odahaza élnek, s legszívesebben kanárit, hintaszéket és családi fényképeket vinnének magukkal, hogy az idegen fogadó szobájában se nélkülözzék otthoni életük kegytárgyait. Ezek az emberek nyűgösek és gyermekesek, örökké vágynak a dada és a bölcső után. A tapasztalt ember az utazástól a szabadság időleges, nyers élményét reméli, egyfajta zord kiszámíthatatlanságot, a valóság meglepetését, s nem óhajtja otthonná babusgatni és meleggé pihézni a szállodai szobát. S az ember, aki ismeri szívét, a világot és az emberi dolgok természetét, otthonában is úgy él, mint egy fogadószobában, s nem tömi meg felesleges, érzelmes vagy hiú kacattal a helyiséget, ahol múló élete eltelik. Az ilyen ember otthonában is úgy él, mint egy fogadóban; mert mi kell az élethez? Egy ágy, egy asztal, egy szék. S utas vagy, futó vándor, főbérleti lakásodban is. Gondolj mindig erre, mikor elnyújtózol, otthonodban vagy idegenben, az ágyban: reggel odébb kell állnod, felmondhat a Tulajdonos. Ezért nem kell – soha, sehol – kanári, sem hintaszék.”

(Füves könyv)

“A bánat a Tisza fölött, a sugárutak, melyeken Juhász Gyula árnyalakja bolyong, a Tisza, ez a lomhán elhasaló, szelidített fenevad, a síkság, melynek sötétjében a szekták magányos mécsesei virrasztanak, a halászlé, melyben lepárolták öt évszázad minden elfinomodott hasi bölcsességét, a kékség a város felett és a város, megkapaszkodva a végtelen síkság homokjában, tornyaival és íróival, őrző, hallgatag magyarjaival. A bánat és a csend. Éjjel kettőkor megyek a híd alatt, nem hallani mást, csak a víz csobbanását. Milyen ismerős mindez. Milyen régi és milyen ismerős! Mikor hallottam utoljára ezt az éjféli vízcsobbanást, mikor láttam kihunyni e csillagokat a síkság fölött, mi ez az illat, a víz és a föld illata, ki jár itt a sötétben, micsoda szőkeség kísért itt, mi ez a szoknyasuhogás?… Valahol Anna jár itt, a sötétben Anna, a múzsa. S a víz úgy hömpölyög a mélyben és sötétben, mint egy örök vers sorai.”

(Ég és Föld)

“Kétségbeesve mentem a tavaszi mezőn át. De aztán megpillantottam a rigót, néhány lépés távolban ugrált előttem, a papsajt, a lucerna és bükköny között, s megálltam.
         Feketerigó volt, sárga csőrrel, s láthatóan boldog volt. A világegyetem része volt, szívét érzések és indulatok hatották át, sorsa előrelátható volt e világban, mint az én sorsom is, a szerelmet és a halált, a megélhetés gondjait és az élet nagyszerűsége fölött érzett elragadtatást éppen úgy ismerte, mint én, hangja volt, mellyel el is tudta mondani, dallamosan és önkívületben, ezt az elragadtatást - mit akarok én? - gondoltam. - Miért akarok többet és másféle sorsot, mint a rigó?”

(Ég és Föld)

“Boldogság természetesen nincsen abban a lepárolható, csomagolható, címkézhető értelemben, mint ahogy a legtöbb ember elképzeli. Mintha csak be kellene menni egy gyógyszertárba, ahol adnak, három hatvanért, egy gyógyszert, s aztán nem fáj többé semmi. Mintha élne valahol egy nő számára egy férfi, vagy egy férfi számára egy nő, s ha egyszer találkoznak, nincs többé félreértés, sem önzés, sem harag, csak örök derű, állandó elégültség, jókedv és egészség. Mintha a boldogság más is lenne, mint vágy az elérhetetlen után! Legtöbb ember egy életet tölt el azzal, hogy módszeresen, izzadva, szorgalmasan és ernyedetlenül készül a boldogságra. Terveket dolgoznak ki, hogy boldogok legyenek, utaznak és munkálkodnak e célból, gyűjtik a boldogság kellékeit - a hangya szorgalmával és a tigris ragadozó mohóságával. S mikor eltelt az élet, megtudják, hogy nem elég megszerezni a boldogság összes kellékeit. Boldognak is kell lenni, közben. S erről megfeledkeztek.”

(Füves könyv)

“Vigyázz arra, hogy soha ne kapkodj, s munkádban, a társaséletben, igen, a köznapi cselekedetekben is engedelmeskedj a tények és helyzetek szigorú következetességének. Ne akarj két kezeddel kétféleképpen cselekedni ugyanabban a pillanatban. Mikor levelet írsz, ne hallgasd a telefonkagylót. Mikor dohányzol, ne akarj egyidejűleg meggyógyulni légcsőhurutodból. Mikor olvasol, ne hallgass zenét. És főként: figyelj a feladatok és helyzetek mély rendjére.

Van egyfajta kézügyesség az emberi feladatok alján; ezt nem árt megtanulni. Ha megfogsz valamit, fogd két kézzel és erősen, ha elengedsz valamit, engedd el tudatosan és minden következménnyel, ha szólsz, álljon szavad az időben, mint a kő, ha örülsz valaminek, örülj fenntartás nélkül. Van valamilyen kézművességi része is az életnek; s a köznapoknak is van mesterfogása. S a hétfőnek is van kontára. Figyelj mozdulataidra. A legtöbb emberi szerencsétlenség oka nem is a görög balsors, hanem az ügyetlenség, tunyaság, lomposság. Tanuld meg ezt a mesterséget, az életet, maradj az élet mestere mozdulattal és cselekedettel is.”

(Füves könyv)